Éveken át egyértelműen „A híd” (The Bridge/Bron/Broen) svéd-dán sorozat vitte nálam a prímet, ám tavaly ősszel megérkezett a trónbitorló, Feri barátom ajánlására: „Nézd meg a Holtszélt is a Netflixen, mindkét évad jól sikerült!” Mindig tőle szoktam kapni a legjobb tippeket kultúrprogramok és filmek terén, úgyhogy nem volt kérdés, merre vezet tovább az utam – egyelőre sajnos még csak virtuális – skandináv barangolásaim során. Így történt tehát, hogy Finnországba fújt a szél. A Holtszél. De furcsa magyarul a címe – finnül néztem, angol felirattal. És egyből utána el is kezdtem tanulni a nyelvet. Mint annak idején a svédet a Bron hatására. Az már egész jól megy, viszont a finnugor nyelvrokonság egyelőre nyomokban sem lelhető fel számomra, de amikor másodjára is végignéztem a Karppit, azért pár szót/kifejezést már értettem a finn eredetiből.
A valaha látott legjobb sorozat, úgyhogy most konkrétan zavarban is vagyok, mit és hogyan emeljek ki belőle, mert tényleg minden perce lebilincselő. Műfaját tekintve bűnügyi dráma, és ebben ugye a skandinávok verhetetlenek, ez az a bizonyos Nordic noir, vagyis északi krimi, amit egyébként nemcsak mozgóképes, de például irodalmi alkotásokra is használnak. Na, de lássuk a Netflix miként teasingeli a sorozatot: „Tragikus vesztesége után pár hónappal Sofia Karppi nyomozó egy nő gyilkossági ügyében nyomoz, aki több szálon kapcsolódik egy helsinki építőipari vállalathoz.” Szokásukhoz híven nem eresztették bő lére, ami alapvetően nem is lenne baj, ám ez így önmagában nem biztos, hogy meggyőz olyasvalakit, aki nem skandináv krimi fanatikus. Úgyhogy én azért még hozzáteszem a magamét.
Először is zseniális a két főszereplő, Pihla Viitala és Lauri Tilkanen. Mert bár a finn eredeti cím a nyomozópáros női felének a családneve (Karppi), férfi társa (Sakari Nurmi) a történet során végig ugyanolyan fontos szerepet tölt be. Egyszerre szeretik és utálják egymást, vagyis pont hogy sosem egyszerre, és ez a részben romantikus, részben szexuális feszültség egészen sajátos dinamikát ad a sorozatnak. Bármennyire is izgalmasak maguk a bűnügyek, képtelenség elvonatkoztatni a szerelmi száltól. Nem egyszer, nem kétszer mentik ki egymást a halál torkából, mindkét évad szó szerint dúskál a véres és vérfagyasztó jelenetekben, és az elemi erők – különös tekintettel a vízre (és hiába holtszél, nem a levegő dominál) – sem éppen kímélik főhőseinket. Néhány ölelést és – minden esetben megszakított – csókjelenetet leszámítva az igazi katarzis mégis elmarad, mert valami mindig közbeszól. Robbanás, gyerekhang, telefon – legalább változatos a nehezítő tényezők repertoárja.
Nagyképűség lenne azt állítanom, hogy külsőleg is hasonlítok a Karppit alakító színésznőre, mert ő gyönyörű, de a szerepe szerint dús és kócos haja, az öltözködése és a lapockáján lévő tetoválás szinte teljes egyezőséget mutat, hátulról legalábbis. Íme:
Most már elárulom: végül nem bírtam kivárni, hogy a Netflix műsorra tűzze a 3. évadot, úgyhogy más forrásból hozzájutottam, finnül, valami teljesen használhatatlan angol felirattal, de azért a lényeget sikerült kihámoznom belőle. Mondanom sem kell, hogy nem okozott csalódást, végig feszülten figyeltem az eseményeket – és nem csak a nyelvi nehézségek miatt. Alapvetően mindegyik évadban egymástól független bűnesetek vannak, ráadásul időbeli eltolás is van, mert az 1. évad után Nurmi megy el egészségügyi okokból hosszabb szabadságra, a 2. évadot követően pedig felfüggesztik Karppit, ám az csak a 3. évad elején derül ki, hogy miért. Ami viszont közös bennük, hogy mindegyik gyilkossági ügy igen komplex, a szereplők magánéletét is érinti (nem, vagy nem csupán a vágyott romantikus szál okán, persze nyilván azzal is szorosan összefügg), illetve egyfajta spiritualitás őrület is tetten érhető az összesnél, ezért a műfaji besorolásnál én a thrillert hiányolom.
Mind Karppi, mind Nurmi múltja tele van sötét foltokkal, már ami a családi hátterüket illeti, és ez az, ami a sorozatot mindvégig áthatja, ettől kerek egész, és egyre jobban előtérbe kerül a történet előrehaladtával. Kezdve Sofia nevelt lányának, Hennának a drogügyleteivel, folytatva Sakari szintén narkós csajával és annak kisfiával, végül pedig egyre inkább kibontakozik a Netflix ajánlójában is említett „tragikus veszteség”, ami a nyomozónő cserbenhagyásos gázolásban meghalt férjére utal. Mindeközben Karppi fia, Emil folyamatos viselkedészavarokkal küzd, ami nem is csoda, hiszen hiányzik az apafigura az életéből (nem meglepő módon Nurmival egyből megtalálják a közös hangot), az anyja pedig képtelen összeegyeztetni az életveszélyes munkáját a kiegyensúlyozott gyerekneveléssel. Emil később úgy dönt, inkább vidéken marad a nagyapjával, ám az egyik elvetemült gyilkos ott is megtalálja, és vele tartja sakkban Karppit.
A zárójelenet helyszíne és „harmadik szereplője”, vagyis Nurmi autója szintén tökéletes választás volt, hiszen mindkettő rendszeresen visszatérő „elem”, és egy kis csavarral ugyan, de gyakorlatilag végigkísérik a sorozatot. És igen, minden jó, ha a vége jó, de persze csak olyan skandináv módra. Szóval le is van zárva, meg nem is, mindenkire rá van bízva, hogyan értelmezi vagy gondolja tovább, de ez pont így jó. Lagom, ahogy a svéd mondaná. Tudom, ők meg finnek, de akkor is.
Szöveg: Répási Erna
Képek: Netflix, Répási Angéla
