Bár a misztériumdráma és a horror egyvelege nem igazán az én műfajom, a cím megfogott. Mármint az eredeti, mert abból egyből tudtam, hogy egy izlandi vulkán tart majd rettegésben. A Vík nevű kisváros sorozatbéli lakóival ellentétben engem „csak” a képernyő előtt. Azért az idézőjel, mert jó szokásomhoz híven ismét éjjeli műszakban „netflixeltem”, úgyhogy volt pár álmatlan éjszakám. Korábban csak a Hajsza (The Fall) mászott be ennyire a fejembe, aminek a leírását olvasva nemcsak a megfogalmazás találó, de még némi összefüggést is felfedezni vélek a két sorozat hatásmechanizmusában: „A főfelügyelő saját démonaival is küzd, miközben próbál belelátni a családos ember álarca mögé bújó sorozatgyilkos fejébe.” De erről majd később.
Térjünk vissza a címválasztásra. A skandinávok ebben is jeleskednek, az esetek többségében nem bonyolítják túl, sokszor csak egy névben (pl. Rita, Karppi, Sorjonen) merül ki, ahogy most is, csak a Katla nem egy személynek, hanem egy vulkánnak a neve. (Legalábbis itt.) Ezt onnan tudtam egyből, hogy a kedvenc izlandi írónőmtől, Auður Ava Ólafsdóttirtól tavaly olvastam egy kiváló regényt, a Miss Iceland-et, aminek a főszereplője, Hekla egy vulkánról kapta a nevét, mivel édesapja rajongott a tűzhányókért. Úgy rémlik, ő is mesélt lányának írt leveleiben a Katláról, de erre most nem mernék megesküdni, ellenőrizni pedig sajnos nem tudom, a könyv ugyanis jelenleg kölcsönkézben van. Az viszont egészen biztos, hogy a második gyermekével terhes barátnője azt mondja Heklának, hogyha lánya születik, akkor a Katla nevet adja majd neki, és így már ketten lesznek vulkánok. Szóval én mindenképp meghagytam volna a sorozat eredeti címét, ez a magyar változat szerintem eléggé félrement, mert világos, hogy Izlandon sok a jég, illetve az is, hogy a Katla egy glaciovulkán, de nekem akkor sem adja vissza a történet lényegét.
És ha már a lényegnél tartunk, a hosszas felvezetés után jöjjön a Netflix szokásosan lényegre törő összefoglalója: „A Katla nevű szubglaciális vulkán katasztrofális kitörése teljesen felborítja a közeli közösség életét, miközben rejtélyek sora kerül napvilágra a jégből.” És hogy mik, pontosabban kik ezek a bizonyos rejtélyek? Már egy éve szakadatlanul ontja magából a Katla a hamut, és nemcsak azt, ugyanis sorra tűnnek fel hamufödte személyek a szereplők múltjából, majd később jelenéből is. A már említett összefüggés a Hajszával számomra abban érhető tetten, hogy ezek a visszatérő árnyékok (angolul a „changeling” kifejezést használják, ami elcserélt gyermeket jelent) mind valamilyen lezáratlan ügy miatt lépnek be újra az érintett szereplők életbe, nyilván fenekestül felforgatván azt. De egyébként léteznek, és egyetlen kivételtől eltekintve mások is látják/észlelik őket, az emlékeik kristálytiszták, viszont nem öregedtek egyetlen percet sem. Hátborzongató elmejáték, már senki sem tudja, hogy mi és ki a valóság.
A karakterek zseniálisak, különösen a főszereplő, Gríma (Guðrún Eyfjörð) játéka fogott meg, de például a kisfiú, Mikael (Hlynur Harðarson) alakítása szintén félelmetesen jó – esetében tényleg szó szerint értve. Annak különösen örültem, amikor A Valhalla gyilkosságokból már ismert színész, Björn Thors is felbukkant, a vulkánszakértő-geológus Darri szerepében. A svéd „vendégekről” – Gunhild (Aliette Opheim) és fia, Björn (Valter Skarsgård) – már nem is beszélve, de ugye én már csak a nyelv miatt is elfogult vagyok velük – amikor az anyanyelvükön beszéltek, szinte minden szavukat értettem. A karakterek vonatkozásában tehát tényleg remek a felhozatal.
Ami viszont a sorozat dinamikáját illeti, érdekes kettősséget tapasztaltam: gyors, lassú, gyors. Egy picit bővebben kifejtve: hatásos kezdés, azaz egyből bele a közepébe, rögtön feltűnik a színen az első hamuval borított, de amúgy teljesen meztelen árnyék, és Vík felé tart. A 8 epizódból álló 1. évad azonban innentől meglehetősen vontatottá válik, és bár a feszültség mindvégig érezhető, ez sokszor inkább feszült várakozás formájában jelentkezik, az a „történjen már valami” típusú. Az utolsó rész aztán ismét magas fokozatba kapcsol, mind a sebességét, mind a rettegésfaktorát tekintve, olyannyira, hogy az elején meg is jelenik a „viewer discretion advised” (a nyugalom megzavarására alkalmas képi vagy hanghatások) figyelmeztetés. Finoman szólva sem épp a legkíméletesebb módszerekkel, de elvileg el is varrnak minden szálat, ám legalább egy nyitott kérdés azért mégis marad, vagyis inkább kettő, csak a másik már egy korábbi epizódban is megjelenik. És a jó hír az, hogy a folytatás nem marad el, de hogy a rettegve várt 2. évadot a Netflix mikor tűzi műsorra, azt legalább akkora rejtély övezi, mint magát a sorozat történetét.
Szöveg: Répási Erna
Képek: Netflix
