Kétszeri nekifutásra sikerült csak ezt az egyébként (egyelőre) mindössze 6 epizódot tartalmazó egyetlen évadból álló norvég sorozatot megnéznem. Először a lélegzetem akadt el, aztán meg a szavam. A kezdeti ijedtség elég hamar elillant, és átadta a helyét a döbbenetnek, hogy most akkor ez mégis mi akar lenni? Mert az biztos, hogy nem klasszikus Nordic noir, hiába játszódik skandináv terepen, rejtélyes gyilkosságokkal és az egymással rendszerint ellenvéleményen lévő női-férfi nyomozópáros bevonásával. És ugyan vér az folyik rendesen, vámpír horrornak sem nevezném, ahogyan a véres humort is hiányolom belőle, bár párszor majdnem felröhögtem leginkább kínomban, hogy ezt így akkor tényleg komolyan gondolják? Maradván a műfaji besorolás dilemmájánál, a Netflix egész egyszerűen drámaként definiálja, de máshol olvastam a misztikus thriller kifejezést is. A legtalálóbb talán az a megfogalmazás volt, hogy a Post Mortem ötvözi a Nordic noir és a vámpír horror műfaját, egy nyugtalanító adagnyi sötét humorral megspékelve. Persze ez is eufemizmus, mármint a tekintetben, hogy szerintem – és ezen nincs mit szépíteni – eléggé félresikerült ez a sorozat.

A Netflix ekképp propagálja a szériát: „Visszatért a halálból, és most vérre szomjazik. Ráadásul a családja temetkezési vállalkozásának jól jönne néhány új kuncsaft. Hmm, mi lenne, ha…” És mi lett volna, ha ezt előbb elolvasom, és csak utána kezdem el nézni? Igaz, a cím már maga nomen est omen, édesapám kérdezte is, hogy nem akarok-e a változatosság kedvéért valami vidámabbat nézni és ajánlani, mert hátha a kedves olvasók is erre vágynak. Meg kellett volna fogadnom a tanácsát.

A színészi játék viszont nem volt rossz, a karakterek többsége számomra szerethetőnek bizonyult. Különösen Odd (Elias Holmen Sørensen) lopta be magát a szívembe, a főszereplő vámpírnőszemély, Live (Kathrine Thorborg Johansen) testvére, aki valahogy próbálja feltámasztani halott édesapja temetkezési vállalkozását. Igen, ez a mondat legalább annyira abszurd, mint a történet maga. És még a nevek is groteszkek, mármint az angol fordításuk, mert nyilván norvég eredetiben nem ezek a jelentéseik. Angolul viszont az „odd” furcsát, különcöt jelent, a „live” ige meg ugye azt, hogy élni. Odd pedig tényleg pontosan ilyen jellem, a vérre szomjazó Live azonban életeket olt ki. Lehet ezt még fokozni?

Igen, lehet. Sajnos többnyire negatív értelemben. Noha a negyedik rész közepétől valamelyest már izgalmasabbá válik a cselekmény, csodákat azért ne várjunk, egyetlen meglepő fordulattól eltekintve teljesen kiszámítható volt a történetszövés. Ezt a sorozatot tényleg csak azoknak ajánlom, akik alapjáraton vonzódnak az ilyen elborult sztorik iránt és/vagy „ráérős luxusukban” el akarják valamivel ütni az időt.

Szöveg: Répási Erna
Képek: Netflix