Igen, igen, végre megint egy jó kis Nordic noir, méghozzá a finn-orosz határról, innen is a cím: Peremvidék/Bordertown. A harmadik igen pedig a címválasztásé, mert ismét tetszik. A magyar/angol változat is, de a legjobb mégis a finn eredeti: Sorjonen – a főszereplő sorozatbéli neve, a skandinávoktól megszokott frappáns egyszerűséggel. Láthattunk már erre néhány példát, csak hogy egyet kiemeljek, a nálam továbbra is csúcstartó, azaz első számú kedvenc: Karppi (Holtszél/Deadwind).
Egyébként ez most vetekszik vele, és bár végül nem került sor a trónbitorlásra, az előkelő megosztott 2. helyet elnyerte, a Bron/Broen (A híd/The Bridge) című svéd-dán krimivel közösen. Nincsenek véletlenek: mindkét sorozat főhőse Asperger-szindrómás, ami ugyan néha megnehezíti a csapatmunkát a nyomozásaik során, mégis ez adja a zsenialitásukat, azt az egyéni látásmódot, amivel képesek a legszövevényesebb ügyeket is megfejteni. Mivel ez egy összetett tünetegyüttes, ahogy például a címhez amúgy remekül passzoló (itt azonban nem releváns) borderline személyiségzavar is, nincs két egyforma eset, azaz egészen más formában jelentkezik Saga Norén és Kari Sorjonen (Ville Virtanen) munkamódszerében és magánéletében. Már nem vagyok benne biztos, hogy is volt ez A hídban, de a Peremvidékben maga a diagnózis nem hangzik el konkrétan, csak implikáltan. Szintén skandináv sajátosság, hogy nem beszélnek semmit túl, mégis annyira mély és érzelmekkel teli történeteket képesek képernyőre vinni, ami többet mond minden szónál. (Lenne mit tanulnunk tőlük – igen, ez önkritika is.)
Még adós vagyok az ajánlóimból – most már kimondható (sőt, le is írható), hogy – elmaradhatatlan Netflix ismertetővel, amelyben rendkívül lényegre törően „teasingelik” a sorozatot: „Egy tehetséges nyomozó elvállal egy kisvárosi állást, mert több időt szeretne tölteni a családjával. Nemsokára azonban gyilkossági ügyek hálójában találja magát.” A helyválasztás egyáltalán nem véletlen és számos múltbéli sebet is feltép, ugyanis Kari felesége, Pauliina (Matleena Kuusniemi) itt nőtt fel, ráadásul a jelenlegi polgármester, Robert Degerman (Janne Virtanen) az első szerelme, akinek a családja és annak vállalkozása az összes létező bűnügyhöz valamilyen formában kapcsolódik. Akarva vagy akaratlanul. Nyilván utóbbi, mert takargatnivalójuk aztán bőséggel akad. És ha ez még nem lenne elég, a magánéleti szálak is egyre inkább összekuszálódnak, miután Pauliina állást vállal a városházán, illetve lányuk, Janina (Olivia Ainali) összejön a legfiatalabb Degermannal (aki más nevet visel, mert házasságon kívül született gyermek).
A Holtszélben is megfigyelhető, hogy a nyomozók mindennemű erőfeszítéseik ellenére sem tudják távol tartani családtagjaikat rendkívül veszélyes munkájuktól, és nincs ez másképp a Peremvidék esetében sem. Az első ügy egyből Kari detektívtársának, Lenának (Anu Sinisalo) a lányát, Katiát (Lenita Susi) érinti. Vagyis épp az ügyből kifolyólag lesznek társak, mert Lena korábban orosz titkos ügynök volt, és eleinte csak a „saját szakállára” nyomoz, pontosabban a lánya megmentése érdekében tűnik fel a helyszínen, akarom mondani, a tett színhelyén. Kari viszont lát benne fantáziát (szigorúan szakmailag), ezért is kapacitálja annyira a főnökét, Tainát (Kristiina Halttu), hogy vegyék be Lenát a csapatba – sikerrel. Így többek között ő lesz az összekötő a határokon átívelő ügyleteknél, hiszen folyékonyan beszél oroszul, illetve a korábbi szentpétervári kapcsolatainak is hasznát veszi. Kivéve, amikor nem, mert igen gyakran éppen ezek sodorják bajba őt és Katiát – kísért a múlt, egyre több csontváz kerül elő, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.
Janina és Katia hiába tűz és víz, nagyon jó barátnők lesznek. Ugyanez igaz a szüleikre is, de ez csak az utolsó epizódban hangzik el, talán ekkorra ismerik be saját maguk előtt is, hogy ez nem pusztán munkakapcsolat. Romantikus és/vagy erotikus töltetről azonban szó sincs köztük, nem véletlen az előző zárójeles megjegyzésem, ugyanis Kari a végsőkig (és még azután is) szerelemmel szereti feleségét. Merthogy Pauliina bármilyen hősiesen is küzd az agydaganatával, végül a gyilkos kór mégis legyőzi. Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy valami megfoghatatlan szomorúság lengi körül az egész történetet, ami folyamatosan jelen van, annak ellenére, hogy sok más érzelem is felszínre tör, elsősorban a feszültséggel teli izgalom. Bármilyen gyönyörű is, a főcímdal ugyanígy szívfacsaró, különösen, amikor Janina előadásában csendül fel egészen váratlanul, valamikor a 3. évad során.
Bevallom, egy picit tartottam attól, hogy milyen is lesz egy skandináv krimi férfi főszereplővel, de aztán rájöttem, hogy volt már egy ilyenhez szerencsém, nevezetesen a Kelepcében (Trapped/Ófærð) című izlandi sorozat esetében, és ahogyan ott Andri, itt Kari sem okozott csalódást. Az előzőekben már említett társ/mellékszereplők alakítása ugyancsak meggyőző (bár Lena kapcsán nem mindenki ért velem egyet), de két fontos karakterről eddig még nem esett szó. Az egyikük Niko (Ilkka Villi), aki az elején még csak Kari és Lena keze alá dolgozik kvázi techguruként, aztán egyre komolyabb feladatokba is bevonják, végül Taina távozásával ő lesz a SECRI (Serious Crime Unit / Súlyos Bűnözés Egysége) vezetője, azaz beosztottból felettes. Viszont az attitűdjéből adódóan ez nem is annyira meglepő fordulat, és Kari végig őt javasolja a posztra, tehát nincs szó szakmai féltékenységről. (Ismét csak magamat tudom ismételni: lenne mit tanulnunk a skandinávoktól.) A másik pedig a legváratlanabb helyzetekben újra meg újra visszatérő pszichopata gyilkos, Lasse Maasalo (Sampo Sarkola), aki gyakorlatilag mindhárom évadon át rettegetésben tartja a teljes Sorjonen családot, élükön Janinával, akivel előszeretettel üzenget Karinak.
És épp az elvarratlan Lasse-szálon fut tovább a sorozat, de nem a várva várt 4. évad, hanem egy 1 óra 47 perces önálló film formájában. Az idejét nem tudom, mikor néztem meg utoljára egy komplett mozifilmet, de azt igen, hogy holnapra már tudni fogom: Bordertown: Mural Murders (Peremvidék: Vér a falon).
Szöveg: Répási Erna
Képek: Netflix
