„Amerikából jöttem, mesterségem címere” továbbra is sorozatkritikus. Néha igenis érdemes letérni a járt útról a járatlanért. Esetemben ugye ez most Skandinávia vs. USA relációjában valósult meg. Szégyen, nem szégyen, én azért töredelmesen bevallom, hogy első pillantásra azt hittem, hogy ismét egy Nordic noir gyöngyszemre akadtam, mivel sajnos nem tudtam, hogy az Ozark (aka Ozark-hegység v. Ozark-fennsík) egy fiziográfiai régió Missouri államban. Mentségemre legyen szólva, hogy a sorozat logójában a „Z” speciális karakterrel van írva, emiatt pozicionáltam félre a lokációt, arra hagyatkozva, hogy a nagy testvér úgyis figyel. A Netflix pedig pláne.
A szüleim egyébként meg vannak őrülve ezekért az amerikai-mexikói drogmaffiás krimikért, már többet is próbáltak rám tukmálni, mondván, a változatosság gyönyörködtet, de eddig mindig ellenálltam. Főleg, hogy nem is volt igazán kísértés. Emlékszem, anno mennyire imádták a Breaking Bad (Totál szívás) című – mára már szinte kultikusnak tekinthető – sorozatot. Azt egyébként végül én is, de pont úgy voltam vele akkor, mint most az Ozarkkal, hogy számomra nagyon döcögősen indult, és kellett legalább 5-6 rész, mire elkapott a gépszíj, és már nem tudtam letenni, pardon, kikapcsolni. Pedig hosszúak, nagyjából 1 órásak az epizódok, én meg ugye 42-re vagyok kalibrálva, Douglas Adamstől függetlenül is.
A szokásosan hosszas felvezetés után jöjjön a szokásosan rövid Netflix-leírás: „Egy pénzügyi tanácsadó Chicagóból a Missouri-beli Ozark-hegységbe költözik családjával. Öt év alatt 500 millió dollárt kell tisztára mosnia drogbáró főnöke utasítására.” Műfaját tekintve a Netflix simán thrillerként definiálja, de szerintem pontosabb a thriller/bűnügyi dráma kettős besorolás, ami szintén fellelhető valahol a Google berkeiben.
Ahogy így most utólag elnézem, igencsak zajos sikert aratott a 4 évadból álló széria, és nemcsak pozitív kritikákban részesült a szakma és a nézők részéről egyaránt, hanem komoly díjakat és jelöléseket is besöpört. A férfi főszereplőt, Marty Byrde-öt játszó – méltán híres – Jason Bateman egyébiránt (részben, azaz bizonyos részek esetében) rendezőként is jegyzi a sorozatot. Nekem amúgy Ruth Langmore a kedvenc karakterem, és az őt alakító Julia Garner Primetime Emmy-díjat nyert a „legjobb női mellékszereplő (drámasorozat)” kategóriában. Tehát nagy ritkán, de mégiscsak van igazság a földön. Igazán megérdemelte, zseniális volt a játéka.
Itt aztán tényleg nehéz eldönteni, hogy ki kinek az oldalán áll, illetve hogy ki a jófiú/kislány. Egyfelől az erőviszonyok folyamatos átrendeződésének lehetünk tanúi, másfelől valamilyen mértékben azért szinte mindenkiből előjön a rosszfiú/kislány. Sok a kiszámíthatóság, több, mint azt a skandináv krimiknél megszoktam, néha szó szerint meg tudtam jósolni egy-egy soron következő mondatot. Ennek ellenére azért bőven akadnak meglepő fordulatok, unalmasnak/vontatottnak aztán semmiképpen sem mondható a történetvezetés.
És hogy ki is a fő gonosz? Nem, nem a drogbirodalom feje, Omar Navarro (Félix Solis). De még csak nem is Darlene Snell (Lisa Emery), az őslakos drogtermesztő/terjesztő. Pedig egyikőjük sem éppen szívbajos, ha el kell tennie láb alól valamelyik ellenlábasát. Számomra egyértelműen a női főszereplő, Wendy Byrde a legalattomosabb és legelvetemültebb mind közül. Elképesztő, ahogyan folyamatosan képes manipulálni mindenkit maga körül. Legyen szó családtagokról, látszólagos barátokról (igaziak nyilván nincsenek neki), vagy éppen üzlettársakról. Briliáns alakítás Laura Linney részéről, és bár Wendy távolról sem szerethető figura, az őt megformáló színésznőnek jár a taps. Ismerek a való életből egy hozzá hasonló hölgyeményt, aki képes volt egy igazi nagyvadat is megszerezni, megtartani és megszelídíteni. Pedig látszólag mindketten középszerűek. Csak hát, mint tudjuk, a látszat legtöbbször csal. Női rafinéria – ez a kulcs mindenhez és mindenkihez.
Itt a vége. Sok áldozattal járt. A szó szoros és átvitt értelmében is. Műfaji sajátosság, teljesen elfogadható, noha nekem vérzik a szívem több számomra nagyon kedves szereplőért is (szándékosan nem spoilerezem, kiket veszítünk el), de a drog és a szerencsejáték világában a vérontás gyakorlatilag törvényszerű. Én meg lennék lepve, ha lenne folytatása, persze láttunk már csodákat. Viszont van még egy 30 perces extra rész, A Farwell To Ozark (Búcsú Ozarktól) címmel, amiben „Jason Bateman, Laura Linney és további szereplők mesélnek a karakterekről és a készítőkről, valamint arról, mi hiányzik majd nekik a legjobban. Spoilereket tartalmaz.” Ez részemről eddig kimaradt, de hamarosan pótolom a hiányosságomat.
Szöveg: Répási Erna
Képek: Netflix
