Sajnos egyelőre kimerültek a tartalékaim, pontosabban a Netflix tartalékai a klasszikus Nordic noir sorozatokból, így most – feszegetvén a határaimat és egyfajta bátorságpróbaként is – az Equinox című dán természetfeletti thrillerre esett a választásom. Bevallom, mindig ódzkodom kissé a misztikus elemektől, bár például a szintén dán származású The Rain (A gyilkos eső) abszolút pozitív csalódás volt számomra. Ez most azért pár fokkal félelmetesebbnek bizonyult, de nem annyira, mint a Post mortem: A halottak nélküli város című norvég széria, aminél – szégyen, nem szégyen – bizonytalan időre megnyomtam a pause gombot.

Kivételesen nem húzom az időt, és már érkezem is a Netflix szokásosan tömör és velős összefoglalójával: „Astridot látomások gyötrik, miután a testvére osztálytársaival együtt 21 éve eltűnt, ezért nyomozásba kezd, ami felfedi a sötét és hátborzongató igazságot.” Ugyanilyen kompakt egyébként maga a sorozat is, ugyanis egyetlen évad 6 epizódjába sűríti a történetet. Ennek ellenére nem érzem kapkodósnak, bár az tény, hogy erős fókuszt igényel, de ez műfaji sajátosság, a skandináv krimit nem háttértelevíziózásra találták ki.

Tetszik a két idősíkos megoldás, azaz, hogy a múlt és a jelen képkockáit vegyítik az alkotók, első blikkre teljesen random, és még csak nem is figyelmeztetnek, hogy most épp időutazunk, de valahogy nem is hiányolom, hogy rendszeresen kiírják, hogy „21 évvel ezelőtt” vagy valami hasonlót. Pont ettől érdekes a történetszövés, hogy ide-oda ugrálunk (itt most volt egy freudi elgépelésem, Idát írtam elsőre, az egyik főszereplő nevét), amiben bizony ott van ám a tudatosság, és nagyon jó dinamikát is ad a sorozatnak.

Valami mérhetetlen szomorúság járja át a cselekmény minden mozzanatát, ami ugyan szintén nem rendszeridegen Nordic noirban, mégis nyomasztólag hat. Ez a bánat és elkeseredettség mintha genetikailag kódolva lenne mindkét főhősnőbe, Astrid (felnőttként: Danica Curcic, gyerekváltozatban: Viola Martinsen) és Ida (Karoline Hamm) személyiségében egyaránt és gyakorlatilag folyamatosan tetten érhető. És ez a deprimáltság nemcsak nézőként érzékelhető, de rányomja bélyegét a sorozatbéli családok életére is, sőt, váláshoz vezet mind a lányok szülei, mind a felnőtt Astrid esetében. Félreértés ne essék, az északi krimi elkötelezett rajongójaként nyilván nem azzal a szándékkal ültem le a Netflix képernyője elé, hogy majd nagyokat hahotázom sorozatnézés közben, de valamiért az Equinox a szokásosnál jobban megviselt. Ezt én alapvetően a misztikumnak tudom be, amihez szerintem még hozzá kell edződnöm, azonban nem véletlen, hogy a kezdeti ellenérzéseim ellenére sem bírtam félbe-, pontosabban negyedbe hagyni, ez egyértelműen azt bizonyítja, hogy van ám ebben a sorozatban kraft. És még inkább spiritusz.

Na, igen, a spiritusz, a spiritualitás, meg az a bizonyos természetfelettiség. Noha – nomen est omen – a nap és az éjszaka közé betehető az egyenlőségjel, az álom(világ) és a valóság relációjában ezt már kevésbé érzem adekvátnak. A zárójelenet határozottan feszegeti a határokat, és nálam már erősen a földöntúli felé tendál. De hát éppen ez adja a „pikantériáját”, nekem pedig egy újabb löketet, hogy folytassam a Post mortemet. Az Equinox folytatását, vagyis a sokak által várt második évad érkezését ugyanis egyelőre kérdőjelek övezik.

Szöveg: Répási Erna
Képek: Netflix