Ilyet ritkán hallani (olvasni meg pláne) tőlem: kiváló a címválasztás. Mind az angol eredeti, mind a magyar változat. Utóbbit szándékosan nem fordításnak tituláltam, mert szerencsére nem is az, de nagyon rendben van, egyetlen szóban tökéletesen megfogja a történet lényegét. Hajsza a pszichopata sorozatgyilkos után, a szó fizikai és mentális értelmében egyaránt. És az elmejáték része nem is egyirányú – de erről majd később. A „fall” itt több mindent jelenthet: esés, zuhanás, bukás, összeomlás – a sorrendnél tudatosan éltem a fokozás eszközével. Az események előrehaladtával ugyanis valóban már mintha a teljes összeomlás veszélye fenyegetne. Viszont mindezt elképzelhető, hogy csak én magyarázom bele, merthogy „az eredeti cím T. S. Eliot Az üresek című versének egyik sorára utal”. Ez egyébként – más-más kontextusban – többször is visszatér az említett költeményben, angolul így hangzik: „Falls the Shadow”. Magyarra pedig ekképp fordították: „Közé az Árnyék”.
És bár ez a sorozat sok szempontból nem egyezik a preferenciáimmal, egyáltalán nem bánom, hogy a Netflix végül mégis „belehajszolt”, még annak ellenére sem, hogy a 3 évad végignézése során nem kevés álmatlan éjszakában volt részem. Erre amúgy a Katla ajánlójában már utaltam, most viszont még rálicitálnék azzal, hogy tényleg megtörtént a lehetetlen, és egyik éjjel váratlanul kinyílt a bejárati ajtóm. Az, amit minimum kétszer, de inkább háromszor ellenőrzök lefekvés előtt, hogy biztosan be van-e zárva, és ezt az egyetlen esetet leszámítva mindig be volt(/van/lesz). A Hajszában ugyanis a rettegett gyilkos sosem tör be áldozatai lakásába, hanem úgy intézi, hogy valahogy feltűnés nélkül be tudjon osonni. Akár többször is, mivel nála minden precízen meg van tervezve, fel van építve, ki van dolgozva, és „tanulékony szörnyeteg” lévén egyre kifinomultabbak a módszerei. Bevallom, kevés választott el attól, hogy az említett incidenst követően felkapcsolt villanynál aludjak, de aztán megembereltem magam. Így viszont már kezdem érteni, miért dobta nekem ezt a gép, pardon a Netflix, ugyan bár nem Nordic noir, még csak nem is skandináv, ráadásul már csak a prominens főszereplők okán is erősen mainstream-gyanús lehetett a maga idejében (2013-2016), műfajilag mégiscsak releváns számomra, hisz „bűnügyi tévéműsorként” van kategorizálva. Valójából (krimi) thriller ez a javából – az előtagnál a zárójel ismét akaratlagos, mert én határozottan az utótagra helyezném a hangsúlyt.
A Netflix szöveges teaserjéről majdnem elfeledkeztem, pedig ez már elmaradhatatlan tartozéka az ajánlóimnak, úgyhogy íme: „A főfelügyelő saját démonaival is küzd, miközben próbál belelátni a családos ember álarca mögé bújó sorozatgyilkos fejébe.” Ahogy a címben, ebben is minden benne van. Ez az a bizonyos kétirányú elmejáték, amire korábban már céloztam. A 3 évad során egyre erősebb, már-már szinte betegesnek mondható szimbiózis alakul ki a nyomozó Stella Gibson (Gillian Anderson) és a bűnöző Paul Spector (Jamie Dornan) között, és nem is lehet egyértelműen megmondani, hogy ki üldöz kit, mert ez is oda-vissza történik.
Újabb vallomással tartozom: nem voltam annak idején X-akták rajongó, néhány részt megnéztem, de nem kattantam rá. Valószínűleg még túl fiatal voltam, nem tudtam igazán értékelni. Ettől függetlenül Anderson mindezidáig úgy élt a fejemben, mint Dana Scully. Emiatt egy kicsit szkeptikus voltam, hogy vajon milyen lesz a színésznőt egy másik szerepben látni, és meg kell mondjam, óriási csalódás volt, ám a lehető legpozitívabb értelemben. Egyszerűen zseniális a játéka, én meg az ő fejébe másztam szinte bele, valamiért nagyon gyorsan azonosulni tudtam a karakterével, mindennemű valós alap, azaz tényleges kapcsolódási pont nélkül. Persze nekem is vannak démonjaim, nem is kevés, de egészen más jellegűek. Vagyis ezek után már ki tudja?
Dornan alakítása ugyancsak briliáns, annyira hitelesen játssza a kislányait imádó, odaadó, dolgos családapa és a perverz, szexuálisan teljesen aberrált, hidegvérű gyilkos kettősét, hogy komolyan mondom, egy (vagy akár több) pillanatra biztosan megdermednék, ha szembejönne velem az utcán, annak ellenére, hogy nyilván tisztában vagyok vele, hogy ez csak egy szerep.
Nem mellékesek a mellékszereplők sem, azaz elsősorban Spector nagyobbik lánya, Olivia (Sarah Beattie), felesége, Sally Ann (Bronagh Waugh) és „szeretője”, Katie (Aisling Franciosi), akik voltaképpen ugyanúgy a beteg elméjének áldozatai, mint azok, akiket ténylegesen meggyilkol.
Számomra valamelyest meglepő volt a befejezés, és bár a történet véget ér, az események feldolgozásához és a feszültség feloldásához kell egy kis idő. Azóta egyszer sem felejtettem el ellenőrizni, hogy be van-e zárva az ajtó, mielőtt nyugovóra tértem, és érdekes módon mindig be volt, csak akkor az egyszer nem. A véletlenek szerencsétlen összjátéka? Én „önvédelemből” betudom annak, és megyek szépen vissza Skandináviába rettegni – innen, vagyis onnan folytatom.
Szöveg: Répási Erna
Képek: Netflix
