„Álmaimban Amerika”és „Álmaim asszonya” – ezek voltak a hívószavak, amikor jó pár évvel ezelőtt a „Feketelista” című sorozatra esett a választásom, akkor még nem a Netflix platformján. 2013-ban indult ugyanis hódító útjára az immár 9. évadát taposó bűnügyi thriller, itthon pedig 2016-ban vezették be a Netflixet, ám én későn érő típusként csak 2020-ban csatlakoztam az előfizetők népes táborához.

De kanyarodjunk vissza azokhoz a bizonyos „álmokhoz”, amik miatt letettem a voksom a Blacklist mellett. Először is hatalmas rajongója vagyok New Yorknak, ami a sorozat fő (ám nem kizárólagos) helyszíne, és nagy álmom, hogy egyszer eljutok oda – de természetesen csakis a bakancslistám élén álló skandináv körutazásomat követően. Másodszor pedig a főszereplő személye, James Spader, akit annak idején az „Álmaim asszonya” című filmben láttam először, akkor még igazi szépfiúként, édesanyámnak ő volt „álmai férfija” – persze szigorúan csak édesapám után. Emlékszem, szabályosan fel volt háborodva, amikor a javaslatomra elkezdte ő is nézni a Feketelistát (igen, így nemcsak a szóismétlést védtem ki, de még olyan szempontból is stimmel, hogy ő magyarul, én pedig angol eredetiben), hogy finoman szólva „nem szépen öregedett meg” Spader úr. Ettől függetlenül briliánsnak tartom az alakítását, úgyhogy felőlem nézhet ki akárhogyan, olyan kivételes tehetségű színész, hogy – elsősorban neki hála – még ennyi év és évad után sem tudtam megunni a sorozatot.

A történet röviden tömören – a Netflixet idézve – a következő: „Miután az agyafúrt szökevény feladja magát, felajánlja az FBI-nak, hogy segít kézre keríteni más bűnözőket, de csak akkor, ha a kezdő profilozó, Elizabeth lehet a társa.” Értelemszerűen James Spader játssza a bűnöző lángelmét, Raymond „Red” Reddingtont, akit a legrosszabb indulattal sem neveznék „főgonosznak”, mert hiába képes gyilkolni, azt mindig valami „nagyobb jóért” teszi. A női főhőst, Elizabeth „Liz” Keent pedig Megan Boone alakítja, szintén remekül. Nála viszont az nem egyértelmű, hogy vajon tényleg végig a jó oldalon áll-e, végig van benne valami kettősség. Kezdve a bűnös előéletű férjével, folytatva az orosz kém anyjával, és hát a lényeg, amire még mindig nem derült fény: mi a valódi kapcsolat közte és Reddington között? Sokáig úgy tűnik, az lesz az unalmasan evidens „csattanó”, hogy ő a vér szerinti apja, ám elvileg nem, bár én már semmin sem lepődnék meg.

Maga a feketelista csakis Red fejében található meg, ő adja a tippeket az FBI különleges és titkos alakulatának, hogy ki a következő célszemély, aka „csúcsragadozó” az alvilágban, akit kézre kell keríteniük. Teszi mindezt egyfelől a világ jobbá tételében, ám választását minden esetben személyes érdekek is átszövik. A csapat egyébként nagyon izgalmas összetételű, meglátásom szerint szándékosan etnikailag is vegyes, tehát távolról sem „vegytisztán amerikai”, már ha ilyen fogalom egyáltalán létezik. Mindenkinek megvan a maga története, nem meglepő módon néhány sötét folttal tarkítva, de valamennyien a jó ügy(ek) érdekében harcolnak, és a kisebb-nagyobb nézeteltéréseik ellenére igenis nagy köztük az összetartás, egy – itt tökéletesen releváns – pszichológiai szakszóval élve „csoportkohézió”.

Valamikor a 8. évad során ütött be a koronavírus-világjárvány, és szerintem zseniálisan oldották meg a félig kész epizódok véglegesítését az alkotók, ugyanis az addig fel nem vett jeleneteket 3D-s videotechnikával készítették el, és az utolsó részben így keverten jelennek meg élőszereplős és animációs jelenetek.

Egy hosszabb szünet után, a 9. évadban egészen átrendeződnek a viszonyok. A teljesség igénye nélkül: Red korábbi társa és testőre, Dembe immáron FBI-os színekben tűnik fel, illetve Liz karakterét kiírják. A kulcskérdés mindettől függetlenül továbbra is ez marad: mi a valós kötelék Raymond Reddington és Elizabeth Keen között? Maradjatok – velem együtt – a Netflix képernyője előtt, és reméljük, most már hamarosan kiderül!

Szöveg: Répási Erna
Képek: Netflix, IMDb