Úgy látom, kénytelen leszek revideálni a jól ismert „az információ hatalom” mondást, mert ma már helytállóbbnak érzem ebben a formában: „az algoritmus hatalom”. Bár marketingkommunikációs múltamnak és jelenemnek köszönhetően „bennfentesként” is tudom, hogyan működik mindez online berkekben, néha mégis megrémülök, hogy amikor például valamelyik chatalkalmazásban leírok egy egészen szokatlan kifejezést, pár órával később a Duolingo egy olyan példamondatot ad, ami azt egy az egyben tartalmazza. A Netflixnél viszont kifejezetten áldásos tud lenni, hogy ennyire ismeri a rendszer a felhasználó preferenciáit, merthogy nemrégiben volt szerencsém a „Kelepcében” (Trapped/Ófærð) című remek izlandi sorozathoz, sőt, még ajánlót is írtam róla, erre szinte egyből feldobta nekem „A Valhalla gyilkosságokat”. És abszolút precíznek bizonyult a célzás, mivel ez volt a soron következő az észak-európai szigetországból: „a második izlandi sorozat, melyet a Netflixen vetítettek”.

Egy volt kollégám szavajárásával élve, kiválóan „kompaktosították” a sztorit, ugyanis 1 évad 8 epizódjába tökéletesen belefért minden. Nem mondom, hogy nem kellett erősen figyelni, mert kétségkívül fordulatokban gazdag és több szálon futó a történetszövés, de szerintem éppen attól jó egy sorozat, ha valósággal odaszegezi a nézőt a képernyő elé.

Műfaji besorolását tekintve elsődlegesen skandináv krimi (aka „Nordic noir”), megspékelve misztikus, thriller és drámai elemekkel. A cím alapján nyilván senki nem számít arra, hogy egy romantikus tündérmesébe csöppen, ez bizony – szó szerint – véresen komoly történet. Sőt, meglehetősen brutális, egy nevelőintézet fiatalkorú lakóinak abúzusára épül a cselekmény, úgyhogy tényleg inkább az erős(ebb) idegzetűeknek javaslom, annak ellenére, hogy a Netflix csak 16-os karikával illette a sorozatot. És a következő – szokásához híven szűkszavú – teaserrel: „A tragikus múltú oslói detektív visszatér szülőhazájába, Izlandra, hogy egy titokzatos fotó alapján segítsen az elszánt nyomozónak megtalálni a keresett sorozatgyilkost.”

Ebből mondjuk, pont nem derül ki egyértelműen, de ismét a skandináv bűnügyi szériáknál már-már tipikusnak mondható felállással állunk szemben: a tapasztalt és karakán helyi nyomozónő felettesei váratlanul kirendelnek mellé egy férfi detektívtársat külföldről. Kata (Nína Dögg Filippusdóttir) és Arnar (Björn Thors) egyébként elég hamar összecsiszolódnak, nincs köztük se hatalmi harc, se vélt vagy valós alá-fölérendeltség, és sajnos a várva várt szerelmi szál szintén elmarad. Mindezek betudhatók valahol az időhiánynak is, mivel mindössze néhány napot ölel fel ez az egyébként is rövidre szabott sorozat, ám van egy számomra egészen megdöbbentő jelenet, ami magyarázatul szolgál(hat) a romantika hiányára.

Az előbbi zárójel szándékos, ugyanis bár sikerrel lezárják ezt az igen szövevényes sorozatgyilkossági ügyet, mindkettejük magánéletében vannak (és maradnak) olyan sötét foltok, amelyek már önmagukban is egy újabb évadért kiáltanak. Noha az utolsó előtti jelenet még akár be is illene egy – a körülmények mellett és ellenére – viszonylag békés befejezésnek, a záró képkockák bizony már sejtetik, hogy újra baljós árnyak gyülekeznek Reykjavík felett. Egyelőre ugyan még nem dőlt el, hogy lesz-e folytatása a méltán népszerű és számos pozitív kritikában részesült sorozatnak, szerintem vétek lenne nem kihasználni a benne rejlő potenciált.

Szöveg: Répási Erna
Képek: Netflix