Bár jómagam skandináv krimiken „szocializálódtam” (a kezdőlöketet „A híd” adta, ennek hatására tanultam meg svédül), most mégis egy műfajilag tulajdonképpen besorolhatatlan dán sorozat került a radaromra – és 3 évadon keresztül el sem mozdult onnan. Ahogy én sem a kanapéról, a Netflix önként vállalt rabságából. „A gyilkos eső” című posztapokaliptikusnak titulált, egyébként drámai, thriller és sci-fi elemekben egyaránt bővelkedő szériára egészen véletlenül találtam rá, és bevallom, meg sem néztem a trailerét, pláne nem olvastam róla kritikákat, egyszerűen csak „tessék-lássék” alapon belekezdtem.
És nagyon tetszett, amit láttam! Az elején ugyan egy kissé szkeptikus voltam, mert elképzelni sem tudtam, hogy ez a tudományos-fantasztikus vonal mennyire fogja visszaadni azt a borús, mégis magával ragadó atmoszférát, ami annyira tipikusan skandináv. És jelentem, sikerült, sőt, kifejezetten jót is tett ez a műfaji sokszínűség a sorozatnak.
Minél kevesebbet szeretnék spoilerezni, tehát nem szándékozom hosszasan taglalni a cselekményt, voltaképpen még egy rövid és tömör szinopszistól is tartózkodnék – akit érdekel, talál belőle jó párat a neten. Egyet azért bemásolok ide, csak hogy ne kelljen keresgélni: „Egy új vírus pusztít Dániában, amelyet a csapadék hordoz. Egy testvérpár, Simone és Rasmus egy bunkerben találnak menedéket. Hat évvel később elhagyják a menedéket, hogy megkeressék édesapjukat, aki magukra hagyta őket, de soha nem tért vissza hozzájuk. Útközben csatlakoznak egy fiatalokból álló túlélőcsoporthoz, és együtt vándorolnak tovább.” (Elárulom, a Netflix még ennyire sem eresztette bő lére az ajánlóját.) Én inkább azokat az impressziókat szeretném visszaadni, amikért megéri beülni a gyilkos eső elé (alá semmiképp, mert az halálos kimenetelű volna #nomenestomen).
Az egyik ok, amiért annyira vonzanak az északi-európai filmes produkciók, az a mellékszereplők kidolgozottsága. Vagyis nemcsak az egy-két(-három) főhősért izgulok, hanem egyszerre akár nyolc-tíz szereplő bőrébe is bele tudok bújni – mármint nyilván csak átvitt értelemben. Nem is jut most eszembe olyan skandináv sorozat, ahol egyértelműen meg tudnám nevezni a kedvenc karakteremet. Nincs ez másképp a The Rain esetében sem. Bár alapvetően a már említett testvérpár köré épül a történet, egyáltalán nem elhanyagolhatók a társaik és a vetélytársaik sem. Ráadásul a sztori előrehaladtával egyre több szereplő kerül még inkább előtérbe.
A másik oka a skandináv sorozatok iránti rajongásomnak az, hogy sosem lehet előre kitalálni, ki a jó-, ki pedig a rosszfiú (értelemszerűen ezt most nemtől függetlenül kell érteni, de a „rosszlány” megfogalmazás kissé félreérthető lett volna), éppen ezért is vannak tele váratlan és meglepő fordulatokkal. Továbbá sok esetben nem is igazán lehet egyértelműen a jó vagy a rossz oldalra sorolni egyes szereplőket, olyan összetett személyiségjegyekkel rendelkeznek. Többek között ebből fakad ezeknek a történeteknek a mélysége, illetve emiatt van az, hogy olyan erősen tud a néző azonosulni bizonyos karakterekkel. A The Rain-ben ez a sajátosság szintén tökéletesen érvényesül.
A harmadik ok pedig a lezárás. Tehát, hogy ténylegesen le van zárva a sztori. És valahol mégsem. A gyilkos esőnek meg lennék lepve, ha lenne folytatása, hiszen elvarrták a szálakat, fájóan, de igazságosan. Mégis továbbgondolásra késztet. Lassan már két hete, hogy megnéztem a záróepizódot, de még csak nemrég tisztult le bennem minden, mostanra tudtam elfogadni, hogy nem lehetett boldogabb a #happyend. A világ megmenekült, igen, de ez bizony komoly áldozatokkal is járt. És hát valljuk be, nincs ez másképp a valóságban sem – ettől olyan életszerű az egyébként fikciókkal tűzdelt sorozat.
Szöveg: Répási Erna
Képek: Netflix, IMDb
